A minap tanulmányaim során a következő állítással találkoztam: „Befolyásolja a hírszerkesztési elveket, hogy az egyes szerkesztőségek profitorientált vállalkozások tulajdonai, következésképp nem jelentetnek meg semmi olyat, ami a tulajdonos érdekeivel ellentétes." – McCarthy, 1996: A sajtó szelekciója

És ekkor hangosan felröhögtem. Van némi hiányérzetem McCarthy megfogalmazását olvasva. A profitorientált vállalkozásoknál a hírszerkesztési elvek befolyásolásában csak egyetlen szervezetnek van nagyobb gyakorlata: a politikának. A dolgunk csupán annyi, hogy a vállalkozások helyére behelyettesítsünk bárkit, aki elég politikai befolyással bír, legyen az akár önálló személy, akár egy egész párt, míg a profitorientált maradhat, csupán nem pénzben profitálnak, inkább békében és a köz nyugalmában. Szándékosan nem „kormányt" írtam, nem lehet ezt egyetlen párthoz kötni, csak ki kevésbé, ki jobban szól bele a dolgokba.

Ha nagymamáinknak felhoznánk a témát, azt mondanák: „Jaj, drága, az átkosban volt ez így, de nem is volt olyan rossz." Persze, hogy nem. Amiről nem tudunk, az nem fáj. Ma viszont kicsit más a helyzet, információszerzésre millió és egy forrásunk van, nem kell kizárólag a rádióra és televízióra támaszkodnunk. Mindenki okostelefonokkal rohangál, agyba-főbe fényképez, videóra vesz, blogol és megoszt.
Épp ezért olyan komikus az egész. Egyik szemem sír, másik nevet, miközben a hazugságokat olvasom, hallgatom, úgy, hogy közben csak az nem tudja, hogy épp átejtik, aki nem akarja.

És hogy jön ez egyáltalán ide? Egyrészt poldog vagyok, hogy a szavazatommal legalább megpróbálhatok olyan politikai erőket előrébb juttatni, akiket ez még zavar. Másrészt poldog vagyok, hogy miközben a hivatalos sajtó csendben várja, hogy amit épp megírt, megjelenítheti-e az ország előtt vagy örökre a szőnyeg alá kell rejtenie, én egy gombnyomással közzétehetem ezeket a sorokat. Így lehet tehát szólásszabadság sajtószabadság nélkül. Aztán persze előfordulhat, hogy holnapra ez a poszt is eltűnik.