57 éve történt, hogy egyetemista diákok tüntetéseket szerveztek. Budapesten és szerte az országban több ezres, tízezres tömegek gyűltek össze. Fiatalok. Értelmiségiek. Olyanok, mint te meg én.

Ekkoriban hallgatónak lenni kiváltságot jelentett. A fáradtságos munka árán kiérdemelt diploma több volt, mint egy puszta oklevél, a megszerzett tudás lepecsételt bizonyítéka. Meghívó volt az. Meghívó a közéletben való részvételbe.

1956. október 23-án nem azért gyűltek össze a diákok, hogy csökkenjen a tandíj vagy több kollégiumi férőhelyük legyen. A lengyel nép iránti szimpátia hozta össze az ifjúságot, akik hazájukat féltve követeléseket fogalmaztak meg. Ezek pedig nem a saját önző érdekeiket tükrözték, hanem olyan programot hirdettek, amely céljának az egész nemzet sorsának jobbítását tűzte ki.

A fiatalok indították be azt a változást, amely forradalommá alakult. Egyszerű, névtelen hősök voltak, akik életüket is áldozták a közös magyar ügyért.

Mára már távolinak tűnnek ők, az elnyomás szerencsére letűnt korának árnyképeinek. Sokat köszönhetünk nekik. Az ő áldozatuk is hozzásegítette hazánkat a demokráciához, egy olyan nap virradásához, ahol már senkinek sem kell meghalnia, hogy kiálljon a magyarság érdekeiért.

De hiába a nagyobb szabadság, a szélesebb kört érintő felsőoktatás, valahogy mi, fiatalok inkább kivonjuk magunkat a közéletből.

Talán nem érezzük a szerencsénket? Nem érezzük, mekkora kiváltság, hogy a korábban vérrel írt történelem helyett lehetőségünk van tollainkkal választócédulákat ikszelni?

Érdemes lenne példát vennünk ‘56 hőseiről. Örülnünk kellene, hogy ma nem gépfegyverekre és Molotov-koktélokra van szükség, hanem a puszta szavak és mondatok elegek lehetnek a változásokhoz. És egy ilyen történelmi lehetőség birtokában kötelességünk lenne azt használni is.

Legalább ennyivel tartozunk a forradalmároknak...