Sorozatunk második részeként most egy amerikai példát hoztunk nektek. Ebben azt szeretnénk bemutatni, hogy miként is gondolkodik az első, vietnámi kongresszusi tag a politikai apátiáról.

Joseph Cao újonc képviselő, Luisiana második számú választókerületében él és tevékenykedik. Republikánusként egy nagyrészt demokrata, közel hatvan százalékban afroamerikaiak által lakott területen. Ne értsetek félre. Mindezt nem rasszista éllel mondom, csupán abból a tényből kiindulva, hogy a hozzánk hasonlók szavát valahogy mindig könnyebben elfogadjuk. De lássuk, mit is mond Cao:

„Néhány hónapja meglátogattam egy amerikai vietnám közösséget Északnyugat-Georgiában. Amíg ott voltam, kivittek a templomuk mellé és körbemutattak, majd azt mondták: Mr. Cao, itt a jövőben hulladékfeldolgozó fog épülni. Tíz yardra (kicsit több, mint kilenc méter) a közösség templomától. A városvezetés nem sokkal korábban szavazta meg. A közösség mindössze negyven szavazatot adott le az ügyben. Ez volt az a pillanat, mikor felismertem, hogy a politikai apátia szó szerint ahhoz vezethet, hogy az emberek szemetet dobálnak a fejünkre.”

És itt indult Cao úr harca az apátia ellen. Véleménye szerint a vietnámi közösség a fiatalok kezében nyugszik, éppen ezért az Ő meggyőzésükért indult harcba. És hogy mit tett? Először is igyekezett jobban megismerni a közösség életét. Barátkozott velük, beszélgetett, bevonódott az életükbe, igyekezett elnyerni a bizalmukat, mégpedig azért, hogy ha később szól hozzájuk, akkor hallgassanak rá. Gyakorlatilag gyártott magának egy kis karizmát. Nem is rossz ötlet.

Miután a karizmája már sínen volt, igyekezett kivenni a részét a közösség megsegítéséből is. Nem kért tőlük semmit, először Ő maga adott. A BP olajkatasztrófa idején például megismert egy embert, akinek a baleset következtében kilátástalanná vált a jövője. Az úriember tíz gyermeket nevelt. Cao úr pedig jött és segített.

Karizma, bizalom, jelenlét. Azt hiszem, ezek azok a dolgok, amik egyengették Cao úr sikerét. De vajon van-e ennek relevanciája Magyarországon? Miért ne lenne? Gondoljunk csak a polgármesterekre. Budapesten minden egyes kerület rendelkezik eggyel, csak úgy, ahogy a vidéki települések is. Ki is lenne alkalmasabb arra, mint a polgármesterek, hogy felkeltsék a fiatalok érdeklődését a politika iránt? Persze gondolkodhatunk nagyban, beszélhetünk nemzeti kategóriákról, de az építkezést kicsiben érdemes kezdeni.

Ha például lenne arra ideje polgármestereinknek, hogy havonta meglátogassanak két-három iskolát, és amennyiben lehetséges, a pártpolitikai maszlagot mellőzve felhívják a fiatalok figyelmét a politika fontosságára, akkor talán csökkenthető lenne a politikai apátia Magyarországon is. Ahogy ugyanis a közoktatásban a tanár, a szülők és az oktatási rendszer egyaránt felelősek a fiatalok tudásáért és felkészítéséért, úgy ennek mintájára a politikai apátia elleni küzdelembe is bevonhatóak lennének a fentebb említett oldalak. No persze mindehhez határozott célok, lefektetett keretrendszer és kidolgozott irányvonalak szükségeltetnének, mindez azonban csak erőforrás és elhatározás kérdése. Aztán pedig ki tudja. A végén még akár sikerrel is járhatnánk.