A minap tanulmányaim során a következő állítással találkoztam: „Befolyásolja a hírszerkesztési elveket, hogy az egyes szerkesztőségek profitorientált vállalkozások tulajdonai, következésképp nem jelentetnek meg semmi olyat, ami a tulajdonos érdekeivel ellentétes." – McCarthy, 1996: A sajtó szelekciója

És ekkor hangosan felröhögtem. Van némi hiányérzetem McCarthy megfogalmazását olvasva. A profitorientált vállalkozásoknál a hírszerkesztési elvek befolyásolásában csak egyetlen szervezetnek van nagyobb gyakorlata: a politikának. A dolgunk csupán annyi, hogy a vállalkozások helyére behelyettesítsünk bárkit, aki elég politikai befolyással bír, legyen az akár önálló személy, akár egy egész párt, míg a profitorientált maradhat, csupán nem pénzben profitálnak, inkább békében és a köz nyugalmában. Szándékosan nem „kormányt" írtam, nem lehet ezt egyetlen párthoz kötni, csak ki kevésbé, ki jobban szól bele a dolgokba.

Ha nagymamáinknak felhoznánk a témát, azt mondanák: „Jaj, drága, az átkosban volt ez így, de nem is volt olyan rossz." Persze, hogy nem. Amiről nem tudunk, az nem fáj. Ma viszont kicsit más a helyzet, információszerzésre millió és egy forrásunk van, nem kell kizárólag a rádióra és televízióra támaszkodnunk. Mindenki okostelefonokkal rohangál, agyba-főbe fényképez, videóra vesz, blogol és megoszt.
Épp ezért olyan komikus az egész. Egyik szemem sír, másik nevet, miközben a hazugságokat olvasom, hallgatom, úgy, hogy közben csak az nem tudja, hogy épp átejtik, aki nem akarja.

És hogy jön ez egyáltalán ide? Egyrészt poldog vagyok, hogy a szavazatommal legalább megpróbálhatok olyan politikai erőket előrébb juttatni, akiket ez még zavar. Másrészt poldog vagyok, hogy miközben a hivatalos sajtó csendben várja, hogy amit épp megírt, megjelenítheti-e az ország előtt vagy örökre a szőnyeg alá kell rejtenie, én egy gombnyomással közzétehetem ezeket a sorokat. Így lehet tehát szólásszabadság sajtószabadság nélkül. Aztán persze előfordulhat, hogy holnapra ez a poszt is eltűnik.

Említettük korábban, hogy a politkai mém nem újszerű jelenség. De mik voltak a kezdetleges formái? A politikusokat már korábban is kifigurázták, gúnyrajzokat, karikatúrákat készítettek róluk, csak akkor még nem a virtuális térben terjedtek ezek a megnyilvánulások. Magyarországon 1945 után a politikai karikatúra műfaja csak néhány évig virágzott. Pamfleteken kézről kézre adták már a reformkorban is. A koalíciós időszakban azonban több szatirikus lap is népszerű volt, mint a Szabad Száj , a Fűrész, a Pesti Izé és számtalan, később elhíresült karikatúra jelent meg a Demokrácia című lap hasábjain vagy a Ludas Matyiban is. De a politikai karikatúra mint műfaj csak a rendszerváltás után teljesedett ki igazán.
Éllovasa a „Legyen a címe Hócipő, az most úgyis mindenkinek tele van!” felkiáltással Hócipőre keresztelt kéthetente megjelenő szatirikus kiadvány volt. Az évtized elejének leggyakoribb karikatúra-szereplője nem volt más, mint Orbán Viktor. Utána következett Horn Gyula, majd Torgyán József, Csurka István és végül Bokros Lajos. Az akkori elnök, Göncz Árpád rendszerint valamilyen országot felkavaró botrány (például a médiaelnökök kinevezése) kapcsán került a karikatúrákba.

A politkai mémek azonban nem csak Magyarországon, másutt is hódítanak. Most csak egy érdekes példával mutatnánk be a mémek létjogosultságát. Szlovákiában a politikai mém fogalma nem merült ki az internetes képterjesztésben, hanem kilépett a valóságos térbe. Mémként könyvelték el azt az egytagú szlovákiai pártot is, amely 2010-ben alakult és néhány hete szűnt meg. A Pali Búcsúpohara elnevezésű vidám politikai párt a szlovák politikai élet egyik legviccesebb kísérlete és mémje volt. 2010-ben alapították, mindössze egyetlen taggal, Pali Vass hatalmas bajuszú mozdonyvezetővel. Ő volt az egyetlen jelölt a párt listáján is a 2010-es parlamenti választásokon, ahol lehetőségeihez képest kiváló eredményt ért el, 14 576 szavazattal 0,57 százalékot szerzett. A párt, mely eredetileg Igor Brossmann reklámszakember kísérleteként alakult meg, köszönetet mondott mindazoknak, akiknek szimpatikus volt az alapötlet: üresen akarták hagyni az összes parlamenti széket, melyet a párt annak idején szerzett volna. Emellett a kormányt szolgálóknak nevezték volna át.

Társadalmi mozgalmunk, a Poldogság szintén mémmel operál. És hogy miért? A fentiekben leírtak elég jól vázolják, hogy ennek jelentősége és relevanciája miben rejlik. És hogy miért éppen egy kutya? Mi lehetne alkalmasabb a polDOGság érzésének leírására, mint egy kutya, aki ráadásul még boldognak is tűnik?

Mit lehet összegzésként levonni a leírtak alapján? Egyrészt azt, hogy politikai mémek voltak, vannak és valószínűleg lesznek is. Az is leszűrhető továbbá, hogy egy újfajta nyilvánosság megteremtésével a politikusoknak lehetőségük nyílt arra, hogy (akár akaratlanul is) egy újfajta közeghez jussanak el, egy nem hagyományos választói réteget szólítsanak meg – specializáltan a fiatalokat. Ez a közeg kifejezetten nyitott erre a fajta kommunikációra, nem csak azért, mert idejük jelentős hányadát a virtuális térben töltik, hanem azért is, mert az ott felbukkanó üzenetekre sokkal fogékonyabbak. És bár a mémeket (legtöbb esetben) nem a politikusok gyártják és terjesztik, érdemes lenne megfontolniuk ezt a fajta kommunikációs eszközt pozitív üzenetek terjesztésére, fiatal választók megnyerésére.

Napjaink kultúrájába kitörölhetetlenül beleivódott a mémek fogalma. De valójában mi is a funkciójuk? Vagy van-e egyáltalán? A válaszunk: határozottan igen. Sokféle formában, sokféle platformon jelenhetnek meg. Céljuk lehet kigúnyolás, ironizálás, figyelemfelhívás. De mindezt miért pont a mémek valósítják meg? Azt lehet mondani, hogy ez a viszonylag új műfaj (amely különösen az újmédia térhódításával vált elterjedtté) egyszerű, érthető és szórakoztató formája a véleménynyilvánításnak.

Az internet hatására a közéleti humor és politikai karikatúra demokratizálódott. Nem csak arról van szó, hogy villámsebességgel terjednek el az egyes eseményekre reflektáló mémek, de a különböző programok segítségével bárki mémgyárossá válhat, és akárki könnyen "múzsává" is avanzsálódhat. Ugyanakkor még kérdés, hogy vajon mit is kezdenek a hazai közéleti szereplők ezzel az újfajta ,,visszajelzési" formával.

Politikai mémek mindig születnek, amikor alkalom adódik rá. Legyen szó a rezsicsökkentésről, vagy a kiküldött sms-ekről a márciusi hóviharban, az alkotók megtalálják az utat az újabb kreációknak. Schmitt Pál annyi humoros anyagot szolgáltatott a lelkes mémkészítőknek, hogy külön rovatot kapott a gyűjtőoldalakon. A politikusok azonban a legtöbb esetben nem szolgáltatnak semmilyen reakciót ezekre az alkotásokra. Egyrészt mert nem olyan nagy léptékűek vagy sértőek, hogy a politikusok elkezdjenek velük foglalkozni, másrészt pedig a negatív reklám is reklám. A mémek esetében mégpedig ingyenes reklám. Valljuk be, nem rossz marketingkommunikációs fogás egy-egy politikus számára, mikor anélkül kering a képe az interneten, anélkül képezi közfigyelem tárgyát, hogy akár egyetlen forintot ráfordított volna, még akkor is, ha a kontextus, melyben ábrázolják, nem éppen hízelgő. A politikai marketing írásunk kapcsán már szó volt arról, hogy miként épül fel a poltikusok imázsa, de most helyénvaló ismét megemlíteni, hogy valóban egy termékként tekintenek rájuk. Ahogy egy termék esetében is, ha felmerül valamilyen kifogásolnivaló vele kapcsolatban, kézenfekvő és gyors véleménynyilvánítási eszközként funkcionálnak a mémek (gondoljunk csak a tavalyi Danone-reklám Pocak figurájára). Ugyanígy, ha bármely politikus, vagy akár politikai esemény  kritikát szül bennünk, rögtön kifejezésre kerül mém formájában. A mém egyik lényegi jellemzője a humor, ennélfogva pedig a szórakoztatás. Nem különösebben fura tehát, hogy mai világunkban, mikor egy-egy információ minél gyorsabb befogadására van igényünk, ennyire népszerű a mémek fogyasztása. Lényegében instant üzenet és humor egy tasakban.

2011 nagyon erős volt a politikai mémek gyártása szempontjából – mondta az mainap.hu-nak Szomszéd Orsolya, a Nézőpont Intézet elemzője. Nyilván, mivel ez nem egy új találmány, ennek voltak kezdetleges formái már korábban is. Azonban a jelenség most harapózik el és vírusszerűen terjed. Népszerűségét annak köszönheti, hogy olyan csoportokat, választói rétegeket lehet elérni vele, akik eddig nem foglalkoztak a politikával. A vicces paródiák elérik ezeket az inaktív rétegeket és ez akár az új, civil szereplők számára is jó lehetőség – véli a politológus. Ilyen szempontból az internet nyújtotta tárház a politikusok számára is lehetőséget jelentene, de ők általában félnek kimerészkedni a virtuális terepre. A Web2-n (közösségi oldalakon, blogokon) kommunikálni kötelező gyakorlat, de a tartalmak kérdésesek. De a kampányfogás visszaüthet, a politikusok szeretik védve tudni magukat. A mai napig dilemma számukra, hogy meddig lehet elmenni – mondja a politológus.
A politikai mémekben van egy olyan jelenség, hogy abban a pillanatban, ahogy valaki olyat tesz vagy mond, ami kivágja a biztosítékot az perceken belül internetezők ezreihez juthat el. Virtuálisan adják kézről kézre a hírt, amit néha még el is túloznak. Ez egy új típusú nyilvánosságot biztosít.

Nemsokára következik a poszt folytatása, melyből kiderül, hogy milyen megjelenési formái voltak a politikai mémeknek a 21. század előtt, illetve hozzunk egy magyarországitól eltérő példát is. Érdemes lesz olvasni!

A blogon többször is szó volt már arról, hogy a fiatalok politikai szerepvállalásának egyik legnagyobb oka a bizalomhiány.

"Mindegyik politikus ugyanolyan haszonleső, önző, erkölcstelen" – ugye ismerős ez a minősítés? Sok mindenkiben él ez a kép a honatyáinkról, sokan indokolják ezzel apátiájukat. Álláspontjuk önmagában logikus - minek foglalkozzanak a közélettel, ha az egészet belengi a romlott fertő?

A helyzet persze nem ilyen drasztikus, léteznek tisztességes politikusok. De még, ha nem is léteznének, akkor is azt mondanám, érdemes elmenni szavazni. Nem azért, mert ezzel egy csapásra minden jobb lesz. Pedig ez az, amiért a választók egy részének megrendült a bizalma a demokráciában. Úgy érzik, egy szavazat vagy akár egy választás nem képes megváltani a világot. Kétségtelenül igazuk van.

A következtetés, amit levonnak azonban helytelen - változást, javulást igenis el lehet érni. A szavazatokon keresztül kis lépésekben.

Például, ha úgy gondoljuk, hogy az egyik kutya, a másik eb, akkor szavazzunk arra, amelyik szebb.

Poldog okos kutya, megmondja!

Hiszen, ha mindenki azt a logikát követné, hogy a legkevésbé korrupt pártra szavazna, akkor észlelhető, számszerűsíthető lenne az igény, hogy vannak, akik tisztességes képviselőket keresnek. Ellenben, ha egyre többen nem mennek el szavazni, akkor a politikusok csak azt vehetik észre, hogy nini, ezeket nem érdekli, mit csinálunk. Ebben az esetben pedig nem túlságosan számíthatunk a dolgok jobbra fordulására...

Homokba dugni a fejünket tehát a létező legrosszabb megoldás. Felelőtlenség. Ha a szakadék felé megy a kocsi, akkor azért kell fognod a kormányt, ha az egyenesben repesztesz, akkor azért.

- De miért? - kérdezed. Miért is lenne a te feladatod az érdekeid képviselete? Jogos a kérdés. Ilyenkor lehetne történelmi felelősségre hivatkozni vagy állampolgári kötelességekre, miegymásra. Semmi ilyen magasztos érv nem győzne meg.

Ezért csak abba gondolj bele, azt képzeld el, hogy ha nem mész el a szavazni, akkor nálad hülyébb emberek fognak dönteni helyetted. És mivel te csendben maradtál, az ő hangjuk jobban fog hallatszani...

A Budapesti Corvinus Egyetem diákjai pozitív példát állítottak fel a politikai apátiával szembeni állásfoglalásban.  Négy lelkes, a politika iránt érdeklődő fiatal elhatározta magát, és megszervezett egy szakmai kerekasztal-beszélgetést "A politikai bizalom és hitelesség kérdései hazánkban" címmel. Elhivatottak voltak, és cseppet sem közönyösek, és úgy gondolták, hogy a politikáról érdemes és kell beszélni.

A beszélgetésen részt vett Aczél Petra – a Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézet igazgatója, Sebők Miklős – közgazdász, politológus, Török Gábor – történész, politológus, politikai elemző, Panyi Szabolcs, az Index újságírója és végül Kaló Máté, politológia MA hallgató, a Policity bloggere. Mindannyiuk tudása új perspektívából, új értelmezési szempontból világított rá a vizsgált problémákra és témakörökre. A beszélgetést Kovács Péter, kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgató moderálta.

A beszélgetés során Európa térképét vetítették ki több ízben, melyen olyan százalékos arányok voltak bemutatva többek között, hogy mennyire elégedettek az emberek a demokrácia szintjével, mekkora az érdeklődés a politikai, a közéleti ügyek iránt vagy hogy milyen fokú a bizalom a nemzeti parlament, vagy a kormány felé. A beszélgetés során megvitatták az egyes országok közt megfigyelhető különbségek okait, keresték a választ a miértekre és felmerültek az  alternatívák, amelyek a változás útjára vezethetik Magyarországot.

A teljesség igénye nélkül a következőkben néhány gondolatot mutatnék be az este sokszínűségére utalva. Arra témára, hogy mekkora az elégedettség a demokrácia szintjével, Török Gábor kérdéssel válaszol. Hová lett a bizalom? Vagy volt-e egyáltalán? Sebők Miklós ugyanezen témakörön belül megjegyzi, hogy a demokrácia értelmezése szubjektív, és az erre vonatkozó értékelés is inkább a kormány, az adott politikai rendszer, valamint az emberek saját élethelyzetének értékelése, mintsem a demokráciáé, mint objektív fogalomé. Panyi Szabolcs ezt megerősítve hozzáteszi, hogy szerinte is inkább a kormányok teljesítménye tükröződik ezekben az arányokban, az emberek arra vonatkozó értékelése, hogy a politikusok mennyire veszik komolyan feladatukat. Aczél Petra egy markáns gondolatot fogalmaz meg, miszerint a demokrácia a tehetség nélküliek számára ad lehetőséget a politikában. Kaló Máté pedig úgy véleményezi a kérdést, hogy ezek az adatok meglehetősen szubjektívek, hiszen a válaszadást különböző tényezők befolyásolhatják.

A beszélgetés során bemutattak egy kisfilmet, melyben hétköznapi embereket kérdeztek meg arról, hogy kit tartanak hitelesnek a politikában. A válaszokból kiemelkedett Navracsics Tibor és Orbán Viktor pozitív indexe. A készítők megjegyezték, hogy nagyon nehéz volt olyan embereket találni, akik kamera elé állva kinyilatkoztatták véleményüket a politikáról. Ennek alapján leszűrhető, hogy nem csak a fiatalok, de a felnőttek is távolságtartóvá válnak, ha szóba kerül politika, hiszen nem emberközeli témaként érzékelik, hanem olyanként, amiről kellemetlen, kínos beszélni és nehezen osztják meg állásfoglalásukat, véleményüket bármilyen politikai témáról.

A beszélgetés végén felvetődött, hogy mi jelenthetné Magyarországon a változás útját, mivel lehetne növelni a politikusok hitelességét? Panyi Szabolcs megjegyezte, hogy ez részben gyakoribb lemondásokkal, visszavonulásokkal is elérhető lenne, akár abból kifolyólag, hogy alkalmatlanná válik pozíciójára, akár azért, mert kiderül róla valamilyen kínos információ. Aczél Petra kiemelte, hogy kulcsfontosságú lehet a vitakultúra megteremtése, illetve az ellenzéki típusú politikának való értelemadás.

Ez a fajta törekvés az egyetemisták részéről jól mutatja, hogy ebben a korosztályban is vannak olyanok, akik számára a politika érdekes, és olyan kérdéseket vet fel, melyekre érdemes, és kell is keresni a válaszokat. A hallgatás, az ignorálás, a véleménynyilvánítás nélkülözése semmiképp sem megoldás. A politikáról való beszélgetés, a bevonódás, a vélemény kinyilatkoztatása viszont annál inkább. Beszéljünk a politikáról, és tegyünk róla, hogy ne legyen idegen téma! Ezen csak mi, fiatalok tudunk változtatni.

Mitől válik népszerűvé egy poltikai párt? Mi teszi egyes pártokat kedveltebbé másoknál? Miben rejlik a magas szavazatok aránya? A válasz sokrétű és hosszabb magyarázatot követel.

A világ demokratikus országaiban ugyanazokat a marketingtechnikákat alkalmazzák a politikai vezetők imázsának megtervezésére és megformálására, mint amelyeket vállalatok alkalmaznak termékeik értékesítéséhez. Sokmilliós reklámkampányok bevetésével a politikusok kifinomult eszközökkel dolgozzák meg a közvéleményt, hogy elnyerjék és megtartsák a hivatalukat. A politikai rendszert ma a marketing uralja, és a hangsúly a lényeg helyett az imázson (a látszaton), az érdemi kérdések helyett a személyiségen, az értelmes párbeszéd helyett a 30 másodperces üzeneteken van. Az imázs, a vizuális felépítés sokféle csatornán megjelenthet: szórólapon, plakátokon, televíziós és internetes kampányokban. A különböző platformok különböző választóközönség megszólítását szolgálják. A vizuális élmény bár hatásos, önmagában nem elég.

Az összkép az imázs és az üzenet összeforrásában lesz teljes. Ez pedig csak úgy működhet, ha az üzenet lényegre törő, megjegyezhető és hiteles. Hiszen végül az nyeri a választásokat, aki olyan mondanivalóval jelenik meg, amely leginkább megfelel az emberek várakozásainak, valamint aki képes is ezeket az üzeneteket sikeresen eljuttatni a választókhoz. A politikus nézeteket, eszméket, ígéreteket ad el termékként, melyekről úgy gondolja, hogy a „fogyasztók” igényt tartanak erre. Sok esetben az a dolga a marketingnek, hogy az emberek tényleg elhiggyék: nekik szükségük van erre a „termékre”. Ebből a folyamatból érzékelhető, hogy a tájékoztatás folyamata, a kommunikáció, a meggyőzés, a választók elérése mind-mind olyan elem, amely ma már indokolja a politika és a marketing összekapcsolódását.

Felmerül a kérdés azonban, hogy ha a politikai pártok jól felépített marketinggel rendelkeznek, akkor egyesek miért érnek el kisebb hatékonyságot, mint mások? Ennek több oka lehet. Egyrészt lehet szó arról, hogy gyengébb (alacsonyabb költségvetésű, kevésbé innovatív, kreatív mint másoké) a kampány, másrészt, hogy a közönség számára nem befogadható, nem hiteles, nem értékteremtő üzenetet közvetítenek, ennélfogva az eladhatóság és a szimpátia nagymértékben csökken.

A fiatalok körében megfigyelhető politikai apátia kapcsán felvetődik, hogy mennyire szólítják meg őket a politikai pártok, ha megszólítják egyáltalán. Úgy gondoljuk, nem igazán. Nincsenek kifejezetten rájuk kihegyezett politikai kampányok, annak ellenére, hogy elég jelentős választóréteget képvisel a 18-30 éves korosztály. Nincsenek, vagy nagyon kevés az olyan ígéret, ami kifejezetten az ő igényeikre, elvárásaikra lenne kihegyezve. Magyarázható lenne tehát ezzel a magas politikai apátia a körükben? Erre a kérdésre a politikai pártok joggal válaszolhatnának úgy, hogy mivel tudják, hogy úgymond „nem számolhatnak velük”, mert nagyon kis részük megy el szavazni, így nem is fordítanak különösebb jelentőséget erre a rétegre. Végülis valamit, valamiért. Talán ha a fiatalok nagyobb arányban mennének el szavazni, a figyelem is jobban rájuk irányulna a politika részéről. Szerintem érdemes tenni egy próbát! Menjünk el szavazni!